Voltunk a kastélyban

Végre!

Kiböjtöltük. Vártunk. Sokat vártunk, türelmesen, de most ezen a verőfényes kora nyári napon végre felléphettünk a felújított, frissen átadott Esterházy-kastély lépcsőjére – a Tatai Helytörténeti egyesület történetében először, de bízvást állíthatom, hogy nem utoljára.

Hány éve mondtuk, mondogattuk, amikor elsétáltunk a tóparton a leromlott állapotú, valaha szebb napokat látott gyönyörű barokk kastélyunk előtt, vajon mikor újul majd meg? Mikor lesz olyan szép, mint ahová kirándulni jártunk: Pápa, Keszthely, Fertőd? Hiszen megérdemelné: a kastély is, Tata is, és mi is. Azután elkezdődött a felújítás, és kíváncsian figyeltük, mikor lesz látható az eredmény. Persze közbejött ez-az, - átütemezés, stb., - a pandémia sem került el bennünket. Nehéz próbáknál kellett helyt állnia mindenkinek.

A közösségi oldalakon azért rendszeresen kaptunk híradásokat, hol tart a felújítás, mennyi meglepetéssel néztek szembe: a falkutatások során a szakemberek eljutottak ahhoz a felismeréshez, hogy a kastély régen fehér volt, nem sárga, ahogyan sokáig tudtuk, hogy elrejtett lépcsőbejáratra bukkantak, régi mesterek üzeneteit találták meg a falakon, előkerült a régi fűtés csőrendszere, és hasonló építészeti és technikai érdekességek. Mind-mind felcsigázta az érdeklődésünket, vártuk az újabb tudósításokat, a restaurátorok elbeszéléseit, hogyan sikerült a kályhákat rendbe hozni, mi a teendő az eredeti parkettával, amit sikerült megmenteni és még nagyon sok mindenről értesülhettünk, ami a hosszú helyreállítás során előkerült. Egyszer – nagy örömünkre – még a munkálatok közepénél tarthattak, amikor a THTE „bebocsáttatást nyert” és megnézhettük, mire is jutottak addig. Ígéretes volt az a kevés is, amit akkor láttunk. Bíztunk, hogy minden nehézség ellenére lesz elég, „pénz, paripa, fegyver!” – és nem kellett csalatkoznunk.

Az első vezetésre Kövesdi Mónika vállalkozott – régi ismerőse az egyesület tagjainak – így tudtuk mire számíthatunk, így minden várakozásunkat beteljesítette. Általában amikor egy múzeumot, egy helyszínt, egy kastélyt pl. felfedez az ember, elolvas mindent előre, vagy a termekben kitett vezetőket – én legalábbis így szoktam tenni, de szerintem mások is. A HTE tagjai profiljukból követendően is – azért rendelkeznek már ismeretekkel, hosszú évek óta foglakozunk a város történetével, történelmével, épített és természeti környezetével. Most nem áll szándékomban Esterházy Józseffel vagy Antallal, Miklóssal és az ő kiterjedt kapcsolataikkal, családjaikkal, rokonaikkal foglalkozni, hiszen részben tudjuk (Mónika azért elmondta gondosan!) részben: majd utánanézünk, mert érdekes és Tata megérdemli.

Inkább a benyomásaimról írnék: amit akkor éreztem, mikor találkoztam a KÉSZ kastéllyal! Ugye nálunk mindenki ismeri a kastély dicstelen történetét, mi is történt a háború után, hová lettek a javak, mit jelentett a betelepített kórház a maga kiszolgáló rendszereivel! S most láthattunk gyönyörű, míves korabeli bútorokat – teremről-teremre, szebbnél szebbeket, amiket értő szemmel, kézzel, lélekkel válogattak ide. Tisztelet a régi mestereknek. Nem estem kétségbe, hogy elfelejtettem a készítés évét, a látvány magával vitt, kedvem lett volna megsimogatni a kis gyöngyház berakásokat, a szépséget! ami mindenütt körülvett. A finom pasztell kárpitokat, a selyemfényű függönyöket, az üde pázsitot, ahogy kitekintettünk az ablakon a kis parkba! Tudom-tudom: Ferenc József cs. és kir, meg Vilmos császár, és egyáltalán: hadgyakorlat meg schönbrunni béke, Napóleon, Károly. Tata fontos, nagyon fontos, akkor is, azután is a történelemben, nagyon jól megoldották a kiállításokat, interaktív, modern, sokat tud és egyáltalán! Nagyon „odatették” a felelősök, és ígérem, ha legközelebb eljövök – mert biztosan eljövünk még párszor, csak úgy! – mindent betűről betűre elolvasok, de most csak néztem az ezernyi apró csodát, itt-ott: egy legyező Mária Teréziától, egy leveles ládika szerelmes leveleknek – egyenesen a még élő Esterházy Franciskától: az élő romantika és kedvesség, báj. A könyvtár, ami átvészelte a kórházas időket (még én is voltam benne anno! ez nem fontos, csak úgy mondom). A megmentett és helyreállított fürdőszoba a maga egyediségével, mind – mind megér egy misét, s ha kedves vezetőnk magyarázatából csak a felét jegyezzük meg, már akkor is sokat tanultunk. Helyükön vannak a rákos tányérok, a tatai emlékek – hadd ismerjék meg az idelátogató turisták, ha esetleg még nem tudnának róla.

Igen, meg kell nézni a nagy ebédlőt a gyönyörű zöld falával és aranyozásaival, mert egyedi és különleges. Azután bemenni a kápolnába és megpihentetni tekintetünket a festett ablakokon és lelkünket is egy kicsit. Elgondolkodni azon, milyen különös véletlenek is döntik el egyes emberek és bútorok sorsát. Mert a bútoroknak is megvan a maguké. Ez a kápolna-berendezés ennek példája, különleges történet.

Méltó helyükre kerültek a családi arcképcsarnok egyes darabjai. A ritka iratok, dokumentumok, ruhák. Sok szakember végtelenül lelkiismeretes és gondos munkája alkot itt egészet: a kőművesektől a diplomáciatörténészekig, muzeológustól a művészettörténészig, restaurátortól a varrónőig, aki a függönyöket megvarrta, és a takarító, aki ápolja a parkettát. Benne van a szobrász, aki a málladozó csodás kis női szobrot állította helyre, hogy mi is pompájában láthassuk. Együtt hozták létre azt, amit most úgy nevezünk: a felújított tatai Esterházy kastély.

Kicsit rendhagyóra sikeredett ez a kis beszámoló, amelyet a HTE első látogatásáról írtam, inkább az érzéseim irányítottak az eszem helyett, de úgy vélem, mások is így jártak. Ha mindent – híven – elmondtam volna, amit akartam, s talán kellett is volna, arról, amit a kastélyban láttunk és megpróbáltunk befogadni, több folytatásban kellene megjelentetnünk. Nem ez volt a célom, inkább mindenkinek ajánlani, iktassa be a programjai közé.

Amikor a látogatás végén leültünk a kis kávézóba, a kis asztaloktól mindenünnen a dicséret szavait hallottuk, s hogy most megmondjuk mindenkinek és jöjjenek, nézzék-lássák! Mert szép, nagyon szép, végre készen van – mindenki örömére. 

 Szabó Szerafina könyvtáros,Tata