Könyvismertetés
Árpád-házi Szent Erzsébettől az állami szociálpolitikáig
(könyvismertető)
A szociális gondoskodás területén dolgozó szakemberek létéről és munkájáról a legtöbbször csak természeti katasztrófák, vagy éppen világjárványok idején hallhatunk, mivel e hivatás képviselői általában csendben, rászoruló embertársaink körében végzik „áldásos” tevékenységüket. Részben ezzel magyarázható az is, hogy sokak számára még az sem ismert, hogy a segítségnyújtás története évezredes múltra tekint vissza, hiszen már az államalapítás időszakában találkozhatunk olyan dokumentumokkal, amelyekben Szent István királyunk az özvegyek és az árvák védelmére szólította fel híveit. A társadalom legelesettebb tagjairól való gondoskodás a következő évszázadok folyamán jelentős változáson ment keresztül és ennek eredményeképpen jött létre az a szociálpolitikai intézményrendszer, amelynek egyes elemei mind hazánkban, mind pedig a világ szinte valamennyi országában megtalálhatóak.
A szociális gondoskodás magyarországi történetére vonatkozó kutatások azonban a második világháborút követően megtorpantak, mivel az új rendszer vezetői a teljes egyenlőségen alapuló társadalom megvalósítását tűzték zászlajukra. Ennek megfelelően nem volt ildomos szegénységről és szegényekről beszélni, valamint csaknem teljesen hiányoztak a szociális gondoskodás múltját feltárni szándékozó társadalom- és történettudományi munkák. Ez utóbbiak terén a rendszerváltozás hozott valódi áttörést, mivel ezt követően jelentek meg az első, főként levéltári kutatásokon alapuló tanulmányok, amelyek a szociálpolitika hazai és nemzetközi történetének egy-egy korszakába nyújtottak némi betekintést, majd megkezdődhetett e terület kutatói számára a szisztematikus adatgyűjtés időszaka, amelynek köszönhetően számos új publikáció is napvilágot látott. A négy évtizedes hallgatást követően, 1989-ben újból megindulhatott a szociális szakemberek képzése és ezzel egy időben a második világháborút megelőző időszak tapasztalatainak összegyűjtése, amelyeknek a szakmai identitás kialakulása, kialakítása szempontjából is kiemelkedő jelentősége volt (vagy inkább csak lehetett volna).
Ezen folyamat egyik fontos állomásának tekinthető, hogy 2020 végén a pécsi székhelyű Szociális Igazgatók és Szakemberek Magyarországi Egyesületének (SZISZME) gondozásában és Lakner Zoltán Lehel szerkesztésében megjelent az Árpád-házi Szent Erzsébet Nemzeti Szociálpolitikai Gyűjtemény című kötet, amely a szociális segítő hivatásnak és az egykoron abban dolgozóknak kívánt emléket állítani. A kiadvány összeállítói fontosnak tartották a döntéshozók figyelmét arra is felhívni, hogy a szociálpolitika magyarországi történetében számos olyan személy nevével és az általuk létrehozott intézménnyel találkozhatunk, amelyek világviszonylatban is jelentősnek mondhatók. Van mire és van kikre büszkének lennünk!
A könyv fejezetei a szociális munka és a szociális gondoskodás históriájának legfontosabb korszakaiba nyújtanak betekintést. Tizenkét szerző 27 tanulmánya közel félezer oldalon vezeti be az olvasókat a segítő hivatás hazai történetébe. Az öt tematikai egységbe sorolt munkák révén az olvasók többek között megismerkedhetnek Árpád-házi Szent Erzsébet életével, a középkori egyházi szegénygondozás intézményeivel, a szerzetesek és a lovagrendek tevékenységével, valamint a segítő tevékenység megjelenésével a korabeli falvak világában. Az évszázadokon keresztül működő és egyházi kézben lévő intézmények mellett, fokozatosan jelentek meg és váltak egyre jelentősebbé a különböző társadalmi szervezetek, majd pedig az állam irányította szociális szolgáltatások. Ezen változások elsősorban a modern gyáripar megjelenésének voltak köszönhetőek és a legtöbbször az ipari munkavállalók szükségleteihez igazodtak. A 19. század második felében a gyermekhalandóság problémájára, a különböző közegészségügyi kérdések megoldására, a városokban és a falvakban élő munkavállalók lakhatási gondjaira az akkortájt még éppen csak kibontakozó állami szociálpolitika intézményeitől vártak segítséget. A hagyományos szegénygondozás eszközeit (ti. a segélyezést) egyre inkább a háttérbe szorították azok az újfajta megoldások, amelyek a jól ismert „halat helyett hálót” elven alapultak. Így születhettek meg a hátrányos helyzetű, főként mezőgazdaságból élő társadalmi csoportok problémáira reflektáló szövetkezetek (pl. Hangya, Futura) vagy a jobb lakhatási körülményeket és munkalehetőségeket teremtő olyan kísérletek, mint amilyenek a produktív szociálpolitika intézményei voltak (pl. közjóléti szövetkezetek, ONCSA). Ezen változások és sokszínű megoldások nem születhettek volna meg olyan gondolkodók és társadalomtudósok részvétele nélkül, mint amilyenek Esztergár Lajos, Kovrig Béla, Prohászka Ottokár, Ravasz László, Mihelics Vid és Vass József stb. voltak.
A szociális gondoskodás hazai történetére azonban hatást gyakoroltak azok a kötet lapjain is felbukkanó személyek és szociálpolitikai gyakorlatok, akik és amelyek Komárom-Esztergom megyéhez köthetőek. Ide sorolhatjuk a Tatán született neves közigazgatási szakembert Magyary Zoltánt és a társadalomtudós pápai prelátust, Giesswein Sándort, valamint a segélyezési rendszerben új megoldást hozó Komáromi Normát, vagy éppen a produktív szociálpolitika 1940-es évek elején megvalósult vármegyei gyakorlatát (szociális vármegye).
A könyvben három, Komárom-Esztergom megyéhez szorosabban kapcsolódó tanulmány is helyet kapott. Az első, Horváth István írása Esztergom városának közép- és újkori segítő-szociális hagyatékáról. A másik két munka szerzője, Dr. Simonik Péter egyesületünk tatabányai tagja, aki a győri Széchenyi István Egyetem docenseként a magyar szociálpolitika 19-20. századi történetének kutatója. A jelen kötetben megjelent egyik írásában azokat a hazai szociálpolitikai törekvéseket és mozgalmakat mutatta be, amelyek az előbb említett időszakban jelentős mértékben átalakították a szociális problémákról való gondolkodást (pl. egri normás szegénygondozás, az Újpesti Főiskolai Telep, Országos Stefánia Szövetség, Országos Közegészségügyi Intézet, zöldkeresztes mozgalom, ONCSA stb.). Másik tanulmánya az ipari munkavállalók védelmét szolgáló állami és munkáltatói intézkedéseket foglalta össze. Ennek tárgyalása során felvázolta a modern társadalombiztosítási rendszer kialakulásához vezető folyamatokat, betekintést nyújtott az államnak, a munka világát szabályozni szándékozó törekvéseibe (pl. minimálbér bevezetése, családi pótlék, munkaidő szabályozása stb.), s mindeközben röviden ismertette a hazai iparvállalatok keretei között működő ún. munkásjóléti intézmények (pl. kaszinók, munkáslakások, kórházak, biztosítók stb.) létesítése mögött meghúzódó tényezőket is. Ez utóbbi kapcsán érdemes azt is megemlíteni, hogy a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb vállalati jóléti intézményrendszerével, éppen a budapesti székhelyű Magyar Általános Kőszénbánya Rt. tatabányai bányatelepe rendelkezett.
A kötet szerkesztője azonban nemcsak egy nagy ívű áttekintést kívánt nyújtani az érdeklődők számára a magyar szociálpolitika történetéről, hanem feltett szándéka az is, hogy a most közzétett írásokban foglaltak felhasználásával megvesse alapját egy, a jövőben létesítendő szociálpolitika történeti múzeumnak. A gazdagon illusztrált kötet lapjain megjelenő korabeli képeslapok, plakátok, újságcikkek, igazolványok és más egyéb dokumentumok is azt igazolják, hogy van kikről és van miről megemlékezni és van értelme a kiadványban összefoglalt ismereteket és anyagokat egy mindenki által látogatható intézmény keretei között bemutatni, ezzel is megőrizve hagyományainkat és eredményeinket.
Dr. Simonik Péter (egyetemi docens, Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Karra) helytörténész