Április 16. a holokauszt magyar áldozatainak emléknapja

1944-ben a Kárpátalján ezen a napon kezdődött el a zsidóság gettókba kényszerítése későbbi deportálásuk céljából. Az Országgyűlés 2000. évi döntése szerint 2001-től minden évben április 16-án emlékezünk meg a holokauszt magyarországi áldozatairól.

 

Emlékezés a holokauszt tatabányai áldozataira

Az 1947-ben négy község egyesítésével (Alsógalla, Bánhida, Felsőgalla, Tatabánya) megalakult Tatabánya neve szorosan összeforrt a 19. század végén, a térségben a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. (MÁK Rt.) keretei között meginduló szénbányászattal. A bányavállalat megjelenése jelentős mértékben átalakította az addig alapvetően mezőgazdaságból élő népességgel rendelkező három elődközség életét és 1902-ben életre hívta a bányatelepeket is magában foglaló negyedik társközséget, Tatabányát.

A néhány ezer fős lakossággal rendelkező elődtelepülések azonban nem tudták kiszolgálni a szénbányászat egyre növekvő munkaerő-igényét és kielégíteni a munkavállalók szükségleteit, ezért e téren fontos szerep hárult az Osztrák-Magyar Monarchia különböző részeiből érkező bányászokra, iparosokra, vendéglősökre és kereskedőkre. Az 1880-as években még alig 3000 főt számláló elődközségek népességszáma 1920-ra már a 28000 főt is meghaladta. Ennek a dinamikus gazdasági fejlődésnek köszönhetően jelentős társadalmi változásoknak is szemtanúi lehettek az egykori falvak lakói. Amíg a 19. század első felében az itt élők kiszolgálásában (pl. kocsmárosként, boltosként, hitelezőként) szerepet játszó zsidóság településenként egy-két családdal képviseltette magát, addig a századfordulóra ezen felekezethez tartozók létszáma is jelentős mértékben növekedett. Az össznépességen belüli arányuk ugyan a későbbiekben sem haladta meg az 1%-ot, de az 1920-as évekre már egy jelentősnek mondható, több, mint 300 fős közösségről beszélhetünk, akiket választott lakóhelyük mellett összekötött a vallásuk is.

A közeli tatai hitközséghez tartozó hívek először Tatán és az elődközségek területén lévő magánházakban gyakorolták hitüket, majd az 1920-as évek közepén megalakították a „Tatabánya, Felsőgalla, Alsógallai Izraelita Fiókhitközséget”, amely egyrészt jól mutatta önállósodási törekvéseiket, másrészt jelezte azt a problémát, hogy elegendő erőforrás hiányában nem tudtak önálló rabbit foglalkoztatni, így az ezzel kapcsolatos teendőket továbbra is a két megyei születésű tatai rabbi, Dr. Goldberger Izidor, valamint Dr. Rosenthal László látta el. A közösség tagjai 1927-ben Felsőgallán zsinagógát avattak, ugyanitt az 1930-as évek elején megnyitották temetőjüket, jótékony nőegyletet működtettek és aktív szerepet játszottak az elődközségek gazdasági, társadalmi és politikai életében.

Képviselőiket ott találjuk a MÁK Rt. vezetői (főépítészként, főorvosként) és munkavállalói között, de részt vettek a helyi képviselőtestületek munkájában, gyógyították a betegeket, képviselték a perlekedő feleket, mozit, vegyeskereskedést, bútoráruházat, óra- és ékszerboltot, valamint vendéglőt működtettek, ugyanakkor jó szomszédok, munkatársak, barátok, ismerősök és osztálytársak is voltak egészen 1944 tavaszáig.

A férfiakat már 1943 folyamán munkaszolgálatra hívták be, az idősek, az asszonyok és a gyermekek többsége viszont otthon maradt. Április elejétől már a sárga csillag viselésére kötelezték őket, majd május elején az alispán utasítására és a tatai főszolgabíró irányításával a felsőgallai zsinagóga környékén kialakított gettóba költöztették az elődközségek zsidó lakosságát. A gettó lakóit június elején szállították át vonattal Komáromba, ahonnan 10 nap elteltével 1944 június közepén indultak el a szerelvények Auschwitz irányába. Az elhurcolt tatabányai zsidó közösség tagjai közül 366 fő soha nem tért vissza a koncentrációs táborokból és a munkaszolgálatból. A legidősebb deportált 83 éves, a legfiatalabb pedig alig négy esztendős volt. Rájuk emlékezzünk 2021. április 16-án!

Dr. Simonik Péter

helytörténeti kutató (Tatabánya)

 /Forrás: Simonik Péter „Számlálatlanul. Zsidó családtörténetek Tatabánya elődközségeiből (1896-1945)”, valamint „Szénporos emlékkavicsok. A zsidóság gazdasági és társadalmi szerepe Tatabánya elődközségeiben a bányanyitástól a második világháború végéig” c. könyvei/

Kép:Mártíremlékmű a felsőgallai zsidó temetőben (Fotó: Simonik Péter, 2008)

 

Holokauszt - Esztergom

„1944. május 2-án Esztergom vármegye alispánja, Igaz Lajos az 1610/1944. M. E. rendelet értelmében felszólította Esztergom város polgármesterét, hogy hozzon létre a városban gettót, majd másnap az Esztergomi járás területén élő zsidók összegyűjtését is elrendelte.

Megelőzően, 1944. április 7-én a Belügyminisztérium bizalmas rendeletet adott ki a „zsidók lakhelyének kijelölése” tárgyában,

……az április 7-i bizalmas rendeletben már előírt és az észak-keleti országrészben április 16-a óta zajló, majd a következő hetekben az ország többi területére is kiterjesztett összeköltöztetésnek és gettósításnak teremtett jogszabályi hátteret.

A törvényhatóság első tisztviselője ennek alapján elrendelhette a zsidók elköltöztetését a tízezernél kisebb lélekszámú községekből – új lakóhelyükön elhelyezésükről „a főszolgabíró, illetőleg a polgármester gondoskodik”. A városokban és tízezer főnél népesebb községekben pedig rendelkezhetett arról, hogy „zsidók a városnak, illetőleg a községnek csak meghatározott részeiben, illetőleg csak meghatározott utcákban, esetleg kijelölt házakban lakhatnak”.

(Forrás: Esztergom Anno 2020.05.02.)

 

„Többet tenni, mint a kötelesség”

Dr. Etter Jenő Esztergom polgármestere 1941-től 1944-ig

 

„……nagy és veszélyes problémát jelentette a zsidóság kezelése a városban.

 A zsidóság már 1050-től jelen volt településünkön, és az 1900-as népválasztáskor a város lakosságának 5,5%-át (941 fő) képezte.

A német befolyás miatt, egyre jobban nőtt az antiszemitizmus. 1939-ben törvénnyel korlátozták a zsidók jogait, amit Etter nem vett figyelembe. Megtagadta Esztergomban a getto létrehozását, s az élelmiszerjegyeket továbbra is  rendelkezésére bocsájtotta a zsidó lakosságnak is.

Jaross Andor, akkori belügyminiszter szigorító rendeletet adott ki, amiben korlátozta a zsidók számára a munkavállalást, az utazást és vásárlást is. Kötelezte őket a sárga Dávid csillag hordására, valamint vagyonuk beszolgáltatására.

1944-ben a polgármestert sürgeti az alispán a zsidók elkülönítésére, amit úgy oldott meg, hogy saját otthonaikat jelölte ki a zsidók tartózkodási helyéül, valamint a rendelet végrehajtását feltételekhez közötte:

  • Létesítsenek a családoknak orvosi rendelőket
  • Betegszobákat
  • Egyéb ellátó helyeket.

Természetesen ezek a feltételek nem valósulhattak meg, de módot adtak az időhúzásra, az üldözött családok menekülésére.

Intézkedései miatt feljelentették a Belügyminisztériumnál és a Gestapónál. Kihallgatása során arra a kérdésre, hogy német neve ellenére miért idegenek számára a német birodalmi eszmék, így válaszolt: „Mert én magyar vagyok!” 1944 júliusában megfosztották polgármesteri hivatalától, s hogy a letartóztatást elkerülje, a Honvédelmi Minisztériumban lévő barátai segítségével azonnali katonai behívót kapott. Leváltása után megkezdődött az 1500 esztergomi és 600 párkányi zsidó deportálása.

 

Az elhurcolt zsidók közül csak kevesen jöttek vissza a koncentrációs táborokból.  A meghalt zsidó honfitársak emlékét az Imaház utcában lévő zsinagóga előtt mártírszobor és az egykori templom falán lévő márványtábla őrzi. A mai napig rendszeresen- a zsidó szokások szerint – apró köveket helyeznek el az erre járó emlékezők, ezzel is köszönetet mondva a néhai Etter Jenő polgármesternek.”

                               

       

 

(Forrás: XVII. Országos Ifjúsági Honismereti Akadémia 2012. Részlet az esztergomi középiskolások -Megyesi Zsófia, Mészáros Rebeka, Varga Csaba, Dobos Ádám- előadásából)

Képek: Esztergom Anno; Wikipédia;szeretgom.hu)