Április 12. a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja

1946.február 27-én írták alá a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt. A lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött és 1949. június 5-én fejeződött be.

Ez idő alatt 73 273 szlovák hagyta el Magyarországot, Szlovákiából 89 660 magyart űztek el, de több tízezer volt azok száma, akik már korábban átmenekültek Magyarországra.

Az alábbi részlet Kovács Lajos Megteremtjük a nagyapám-képet… című novellájából való. A szerző író, költő, helytörténész, pedagógus, akinek szüleit a szlovákiai Kürtről telepítették át. A nemrég elhunyt dorogi helytörténész, egyesületünk alapító tagja és korábbi elnöke volt, már Magyarországon született. Az idézett szövegrész a szovjet fogságból hazatérő nagyapa Csehszlovákiába történő visszacsempészéséről szól.

 „Mélyen elfásult, emészthetetlen lélekkel szállt le 11 óra 20 perckor a pesti pályaudvaron. Érzelmek nélkül kereste meg a vonatcsatlakozást Pilisvölgy felé. Csak anyánk volt otthon, kiment a Fő utcáig, már a temetői fordulónál felismerte nagyapánkat a bőröndjével. A katonaládájával várta volna, de minden más éppen úgy történt, ahogy elképzelte. Apánk késő este kerekezett megint haza, hárman már alig fértek a patkolókovács puritán zárkájában. Éjjel egerek randalíroztak a kamrában, a konyhaszekrényen, leesett nagyanyánk teáscsészéje. Az első babonás kárunk, éppen akkor éjjel!

Nagyapát sokáig savanyították a hosszú, tétlen napok. Tovább szeretne menni. Ez az ország hozta ugyan haza, de neki a Duna másik felére kellene tartoznia. Megvannak a legszükségesebb iratai, miért nem indulhat? Apánk nyomozott, kereste a megfelelő embert, aki tudja, hogyan kell csónakba ülni, mivel kell fizetni, hogyan kell elrendezni, hogy a másik oldalról ne küldjék vissza az otthontalant. Mindent úgy kell intézni, hogy elsőre sikerüljön. Nincs több tehetség, csak egy kísérletre való. Nagyon pontosan, hibátlanul kell szervezkedni.

Apánk gondoskodott a megfelelő demizsonról is. Ennyi az ára az átkelésnek? A csónakos ember belekóstolt a borba, elfogadta. Álltak hármasban a Királyváros csonka hídjánál, hirtelen kellett elbúcsúzni is. A csónakos a tekintetével sürgette meg őket. Anyánk és apánk végtelennek érezte az időt, a csónak sodródva célozgatta az ingatag túlsó partot. A csónakos ember szállt csak ki, nagyapánknak meg kellett várnia az engedélyt. Ha a finánc elfogadja a demizsont, majd zsebkendővel integetnek. Apánk sosem beszélt róla, mibe került Kháron úr ebben a másvilágra költözésben, hová tette a nagyapánk élőhalott szemére tapasztandó, kötelező útiköltséget? S mennyit, mekkorát kért a ladikos? A zsebkendő átvillant végre, az alku véget ért. Az idő újabb káprázata múlt el, ahogy nagyapa lába is partot ért végre. Hazaért. Megint túl egy határon.”

 (Képek forrása: 1.kép: kozterkep/ mapublik. Kitelepítettek emlékműve, Komárom. Nagy Jámos felvidéki szobrász alkotása.

2. kép: wikipédia. Kitelepítési emlékmű, Dorog. Árvai Ferenc szobrászművész alkotása