A HTE Szent István Városában

A HTE Szent István városában

A pandémia enyhültével a Tatai Helytörténeti Egyesület arra az elhatározásra jutott, hogy tavalyi elmaradt kirándulását – mindenki megelégedésére – megszervezi, még mielőtt „kinyílnak ősszel az egek”. Így, kihasználva a kora őszi remek időt, szeptember 14-én jókor reggel elindultunk, hogy meglátogassuk és megismerjük Kalocsát.

A város jelentős történelmi múltra tekint vissza, hiszen a honfoglalás óta város, István óta a magyarság egyik kiemelkedő kulturális központja. Egyike a négy magyarországi római katolikus érseki székhelynek, az államalapítás óta a magyar katolicizmus második központja. Körülbelül egyidős a magyar állammal. A honfoglalás után Árpád fejedelem szálláshelye volt, egyes kutatások azt igazolják, hogy Gézáig ez a település volt a fejedelmek székhelye. Később az uralkodói központ Fehérvárra és Esztergomba költözött, de első felkent királyunk számára Kalocsa továbbra is fontos maradt. Ennek bizonyítéka, hogy az elsők között hozott itt létre magyar püspökséget és királyi kúria is volt itt. Az első egyházfő Asztrik volt, aki a koronát hozta Istvánnak. A nemes feladat véghezvitele után az egyházmegye érseki rangra emelkedett, ezzel Esztergommal azonos, nagy hatalmú érsekséggé vált, természetesen tiszteletben tartva, hogy a magyar  egyház központja az előbbi városban van. (Esztergom pedig a mi megyénkben!) A kalocsaiak előszeretettel nevezik városukat „Szent István városának” ma is. Híres iskolaváros, a 18. századtól meginduló oktatás az egyik legkiválóbb iskolai központtá tette a várost országos szinten.

Igyekeznünk kellett, mert időpontra vártak bennünket, így megállás nélkül nyelte buszunk a kilométereket, hogy késés nélkül érjük el úti célunk első állomását, a helyi Hagyományőrző Házat, melynek kedves tagjai gyönyörű helyi népviseletben fogadtak bennünket. Szerintem nincs Magyarországon ember, aki ha azt hallja, „kalocsai hímzés” ne ugrana be elsőre, miről is van szó, s lelki szemei előtt azonnal megképzik a színes, vidám színeket alkalmazó, virágmotívumokkal díszített jellegzetes világ, amely több más mellett híressé tette a várost, s nevét elvitte országhatárokon túlra is. Saját szemünkkel láthattuk, hogyan (és milyen aprólékos, fáradságos munkával!) bomlanak ki az ügyes kezű hímző-asszonyok ujjai között a rózsák, nefelejcsek szirmai, s készül el a pókháló finomságú „riseliő”, amely oly széppé és egyedivé teszi ezeket a darabokat. Házigazdánk néhány szóban elmesélte a hímzés „történelmét”, hogyan is alakult és fejlődött, s hol tart ma a helyi hagyományőrzés – melyből bemutatót is kaptunk, egy táncos pár jóvoltából, s magunk is a vidám zene hangjaira „roptuk” velük a csárdást.

A szem s a szellem jóllakatása után jöttek a földi dolgok: jófajta házi pálinka csordult a poharakba, amellyel megágyaztunk a finom kalácsnak – ahogyan itt mondják: „kácsi” – amelynek a tölteléke mi is lehetett volna más, mint paprika. Kalocsai pirospaprika, melynek édességét még egy kis cukorral megtoldották az asszonyok. Eredetileg patkó alakban sütötték, de hogy ez ebben az esetben is így volt-e, nem tudhatom, mert percek alatt a vendégek tányérjára kerültek a gusztusos – és finom!- kalácsszeletek.

Ezután az „alakjavító’ program után – sajnos! – hamar mennünk kellett tovább kirándulásunk következő megállóhelyére, a székesegyházba.

A Nagyboldogasszony főszékesegyház 1774-ben került felszentelésre. A török megszállás okozta pusztulást követően az Érseki Főszékesegyház építését Csáky Imre érsek - később bíboros - határozta el, és készíttette el a terveket, majd őt követően Patachich Gábor, Csáky Miklós és Klobusiczky Ferenc érsekek építtették tovább a barokk templomot.

Több, kisebb felújítás után Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek elhatározásából kezdték meg a főtemplom restaurációját és építészeti-régészeti feltárását, mely célja a teljes külső és belső megújulás. A belső padozat alatt és a templomon kívül végzett régészeti munka teljességében feltárja a korabeli templomok épített örökségét. Az Érseki Főszékesegyház altemplomában és közvetlen külső környezetében, a Szentháromság téren bejárhatók lesznek e korabeli templomok, az 1000 utáni években épített Szent István kori Szent Pál titulusú székesegyház és a 13. században megvalósult, jelentősen nagyobb és grandiózusabb, késő román - kora gót, Nagyboldogasszony tiszteletére felszentelt Érseki Székesegyház. A látogatás során tetten érhetők lesznek e templomok történetében történelmünk viharos pontjai, fordulatai, kiteljesítve a két jelentősebb korabeli, 19. és 20. századi ásatások ismeretanyagát.

Az épített leletek és kőtöredékek bizonyítják a korai székesegyházaink építésének és stílusának magas kulturális értékét, egyben bizonyítva azt is, hogy Magyarországon, így Kalocsán már a XI-XII. században, a nyugati építészeti értékekkel azonos stílusban épültek templomaink. Egyben igazolják a kalocsai Érsekség jogfolytonosságát. Jelenleg a Főszékesegyház barokk templomtere látogatható.

A templom után utunk az Asztrikról elnevezett „Astriceum” kiállítására vezetett, ahol miseruhák, és liturgiai kellékek csodálatosan gazdag gyűjteményét tekintettük meg szakértő vezetéssel. Az ezt követő látnivaló az érseki kastélyban székelő könyvtár volt. A kalocsai egyházmegye érseki székhelyén kezdetben erődített várkastély állott, majd a 18. században alakult át barokk kastéllyá. A kétemeletes, klasszicista elemeket is hordozó épületet 1775-ben Batthyány József érsek, későbbi bíboros kezdte meg, de mai kinézetét báró Patachich Ádám kalocsai érseknek, korábbi nagyváradi püspöknek köszönheti, aki 1776-ban a váradi palotájának mintájára terveztette meg „U” alaprajzú, középrizalitos főhomlokzatú érseki rezidenciáját, mely a nyugati szárny kivételével 1780-ra be is fejeződött. A keleti szárny díszes könyvtártermében Patachich Ádám érsek közel húszezer kötetet számláló magánkönyvtára – vezetőnk szerint Közép-Európa legszebb teremkönyvtára - különleges könyvpéldányokkal. A könyvtár ma látogatható, kiállítás vezeti közelebb az érdeklődő látogatót az ősnyomtatványok és egyéb, rendkívül értékes és egyedi könyvritkaságok világába. Bennünket pedig egy szellemes és nagy tudású könyvtáros.

Miután a délelőtt feszített ritmusú programja véget ért, Juca néni csárdájában várt bennünket a megérdemelt ebéd – nem is írom ide, milyen finomságokat kaptunk! – egyedül azt nehezményeztem, hogy nem jutott idő egy kis Duna-parti sétára - serkentve ezzel az elpilledt vándort (s persze az emésztést is!) a következő programra. Ami a helyi kézműves porcelán manufaktúra volt, ahol 1971-től foglalkoznak magas minőségű, gazdagon díszített kézi festésű porcelántermékek készítésével, melyekben a kalocsai mintakincs, a népművészet legnemesebb hagyományai a porcelánfestés művészetével ötvöződnek. A herendi látogatásokon „megedződött” egyesületi tagjaink érdeklődve hallgatták és nézték a bemutatót, s tisztességgel vásároltak is a mintaboltban apró souvenireket, ajándékot az otthoniaknak. Természetesen kalocsai mintával.

S ha Kalocsa, természetesen nem maradhatott el az obligát Paprikamúzeumi látogatás sem, ahol még mód nyílott az otthoni, lassan kiürülő fűszeres dobozok feltöltésére eredeti kalocsai édesnemes, csípős vagy éppen füstölt paprikával.

A kirándulás úgymond „hivatalos” programja ezzel véget is ért, de ajánlották a helybéliek, hogy nézzük meg – okvetlenül! – a helyi állomást is. Így bónuszként elmentünk az állomásra, ami sajnos már 2007 óta nem fogad személyvonatokat, csak teherforgalom van. Kár, mert az állomás épületét kívül-belül jellegzetes kalocsai mintákkal „pingálták” teli a helyi ügyes kezű asszonyok, Vén Lajosné, a Népművészet Mestere értő irányításával. Remélve, hogy más turisták is felkeresik ezt az egyedi látnivalót, érdekességet, szálltunk vissza a buszba, hogy hazatérjünk. Sok szépet láttunk, tanultunk megint, újra – jó hangulatban, együtt!

Bízva abban, hogy Covid mester is úgy dönt, hogy ez a társaság megérdemli, és sietve eltávozik közülünk! S akkor mi már most elkezdhetjük tervezni-szervezni a következő évi utazásunkat!